Aszimmetrikus megoldások az Európai Unió tagállamainak területi-közigazgatási rendszerében

Közkeletű vélekedés, hogy a területi-közigazgatási rendszerek modernségének fokmérője, hogy milyen mértékben szüntették meg a feudális jogállású tartományok szokásjogi sajátosságait a modern nemzetállami közigazgatás kialakításakor. A XIX-XX. századi nemzetállamok modernizált területi-közigazgatási rendszerei általában felszámolták az etnoregionális sajátosságokat őrző helyi jogrendszereket (home rule-okat) – például a baszk fueros-t, a székelyek széki szervezeteit vagy (de csak kisebb részben) a skót jogot –, és így a kisebbségek nyelvi és kulturális asszimilációjának egyik legfontosabb eszközeként funkcionáltak. A folyamat a XVIII. század végén, a francia forradalmat követően bontakozott ki, és a napoleoni háborúk nyomán vált uralkodóvá: a nemzetállamok általában egyetlen központú, egységesített közigazgatást alakítottak ki. Ez összefügg azzal, hogy ekkor gyökerezett és szilárdult meg az elképzelés, hogy a kulturális és ideológiai pluralizmus az államon belül biztonsági kockázatot jelent, amire az államok a közoktatás, a katonai képzés és az igazgatás egységesítésével válaszoltak. A horizontális politikai térfelosztás közigazgatási egységesítésében is ez játszott szerepet.

Azonban az európai államok XX. század végi–XXI. század eleji átalakulásában elsősorban a közigazgatási mezoszint ki- és átalakítása, a regionalizációs folyamatok jelentik a politikai térszervezés legdinamikusabb pászmáját. E folyamat sajátos fejleményeként az aszimmetrikus megoldások ismét az előtérbe kerültek. Az Európai Unió huszonhét tagállamának államszerkezetét, területi-közigazgatási rendszerét vizsgálva ezeknek az államoknak egyharmadában valamilyen aszimmetrikus megoldásra bukkanunk. Az alábbi táblázat, melynek adatai a Study on the Division of Powers between the European Union, the Member States, and Regional and Local Authorities című, 2008-as tanulmányból (az European University Institute – Florence kiadásában) származnak, ezeket az elemeket mutatja be néhány olyan kiegészítéssel, melyeknek forrása elsősorban a Szamel Katalin – Balázs István – Gajduschek György – Koi Gyula szerkesztésében megjelent, Az Európai Unió tagállamainak közigazgatása című, a Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. által Budapesten 2011-ben kiadott tanulmánykötet.

Az államszerkezet klasszikus tipológiája szerint három alaptípus különböztethető meg: a) föderális szerkezetű állam; b) regionális állam; c) egységes szerkezetű (unitárius) állam. A politikai-közigazgatási térfelosztás mezoszintjének egyik sajátos kérdése, hogy néhány államban ez tulajdonképpen két szintet is jelent. E szintek elnevezése az egyes országok sajátosságaitól, tradícióitól függ. Az egységes fogalomhasználathoz az idézett 2008-as tanulmány a régió–provincia fogalompárost javasolja. A régió megfelelői a föderatív államokban a föderatív egységek, a landok (Németország, Ausztria) vagy a régiók (Belgium). A regionális államokban a régiók, az autonóm régiók, a tartományok stb. felelnek meg ennek a szintnek. A provincia, mely a régiók alatti szint területi egysége, a különböző országokban eltérő státusú közigazgatási egységeket jelenthet; ezek a helyi hagyományokra támaszkodva nagy változatosságot mutatnak, nevük is különböző. Így: megye (Magyarország, Románia), Kreis (Németország), county (Anglia), provincia (Olaszország), département (Franciaország) stb.

 

(Források Study on the Division of Powers between the European Union, the Member States, and Regional and Local Authorities, 2008; Szamel–Balázs–Gajduschek–Koi: Az Európai Unió tagállamainak közigazgatása, 2011)

Ha ezeket az aszimmetrikus közigazgatási egységeket megnézzük, akkor a következő típusok és sajátosságok állapíthatók meg:

–  sok közöttük a sziget; a szigeteknek mint területi-közigazgatási egységeknek a területe „természetileg” meghatározott, így nem váltak határkiigazító, térfelosztási politikai viták tárgyául (a valamely országhoz való tartozást kivéve), ugyanakkor igazgatásuk is több szokásjogi elemet őrzött meg, mivel – általában – távolabb voltak hatalmi centrumoktól (Szardínia, Szicília, Korzika, Madeira stb. sajátos státusa a történelmi előzmények mellett ezzel is magyarázható)

–   számos kisebb sziget, külső terület, illetve exklávé sajátos státusa a korábbi hódítások, birodalmi viszonyok maradványa (Ceuta, Melilla), illetve gyarmati sorsból váltak valamely állam külső tartományává (Aruba, Curaçao, Sint Maarten, Bonaire, Guadeloupe, Réunion, Francia Guyana stb.)

–    teljesen kivételes esetként kell számba venni a Västra Götaland és Skåne régiók esetét, amelyek kísérleti jelleggel kaptak „régióstátust” Svédországban; a közigazgatási kísérleteknek egyik skandináv példája ez – hasonló kísérletre került sor például Dániában a 2007-es reform során: Bornholm szigetén a települési önkormányzati összevonás és átszervezés eredményességét vizsgálták

–   végül, az esetek többségében olyan európai területekről van szó, amelyek etnoregionális sajátosságaik folytán tettek szert regionális autonómiára, illetve különleges státusra; ennek általában alkotmányos alapja van (az olasz különleges jogállású és a spanyol alkotmányos régiók – Dél-Tirol, Katalónia, Baszkföld stb. –, a brit devolúció eredményeként létrejött „nemzetek”, az Aland-szigetek stb.).

Összegezve: megállapítható, hogy az aszimmetrikus megoldások jelen vannak az uniós tagállamok közigazgatásában, a tagállamok több mint egyharmadának területi-közigazgatási rendszerében találhatunk ilyen megoldást. Az aszimmetrikus közigazgatási elemek egy jelentős részében etnoregionálisan motivált politikai egyezség alapján alakult ki a sajátos önkormányzati megoldás; ezek esetében az önkormányzatiság egyfajta fejlődése, evolúciója is végbement, amelyre alkotmányos alapokon került sor, vagyis alkotmányos mechanizmusok közvetítésével.

(Részlet egy nagyobb tanulmányból, mely a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet számára készült)