Európai parlamenti választások – előzetes (I.)

Május 22. és 25. között európai parlamenti választásokra kerül sor. Immár 28 tagállam 390 millió választásra jogosult polgára járulhat az urnákhoz, hogy döntsön az Európai Parlament (EP) összetételéről, illetve megválassza annak 751 képviselőjét. Noha az EP történetében ez már a nyolcadik választás, számos tekintetben – a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése nyomán vagy a szélsőséges és euroszkeptikus pártok megerősödése következtében − eltér az eddigi megmérettetésektől. E választásokat taglaló elemzésünk három részben jelenik meg. Az első, mai rész, általános helyzetképet nyújt az EP-választások előtti időszakról, továbbá kitér a közelgő euroválasztás újszerű vonatkozásaira is. A második, holnap megjelenő részben, ismertetjük az egyes pártcsaládok programjait meg jelöltjeit, majd a harmadik és egyben utolsó részben bemutatjuk az eddigi előrejelzéseket, illetve felvázoljuk a következő parlament előtt álló legfontosabb kihívásokat is.

Általános kontextus

Az Európai Parlament egyike az EU legdinamikusabban fejlődő intézményeinek, amelynek a hatásköre megalakulása óta fokozatosan bővült. Így a kezdeti konzultatív vitafórumból az uniós jogalkotás megkerülhetetlen szereplőjévé avanzsált. Kétségkívül ehhez hozzájárult az a tény is, hogy 1979-től kezdve képviselőit nem a nemzeti parlamentek delegálják, hanem közvetlenül választják meg az állampolgárok. Ez a tény adekvát hivatkozási alapnak bizonyult ahhoz, hogy hatásköre a szerződések módosítása során folyamatosan táguljon, és mára a Tanács mellett költségvetési, valamint jogalkotói (társjogalkotó) feladatokkal is rendelkezzék. A 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés az EP szerepét azzal is erősíteni kívánta, hogy kimondta: az Európai Tanács minősített többséggel hozott döntése értelmében javaslatot tesz az EP-nek a Bizottság elnökének személyére vonatkozóan, akit az EP abszolút többséggel választ meg (az Európai Unióról szóló Szerződés 17[7] cikke). Ebben a vonatkozásban az Európai Tanácsnak figyelembe kell vennie az EP-választások eredményeit, ami azt jelenti, hogy a győztes pártcsoport jelöltje töltheti be az EB elnöki pozícióját. A Lisszaboni Szerződés ezzel az eddigi gyakorlatot szentesítette, ugyanis az utóbbi két EP-választásokon az Európai Néppárt szerezte a legtöbb képviselői helyet ‒ 2004-ben 268-at, míg 2009-ben 275-öt ‒, az Európai Tanács pedig mindkét alkalommal a volt portugál miniszterelnököt, José Manuel Barrosot jelölte a Bizottság élére.Ennek a cikkelynek van azonban egy másik értelmezése is: eszerint a választások eredménye nem kötelezi az Európai Tanács tagjait, hogy a győztes pártcsalád jelöltjét nevesítsék az EB élére, tehát „figyelembe veszik”, de másképp is dönthetnek. Erre Angela Merkel német kancellár is felhívta a figyelmet egyik nyilatkozatában, ami jelzi, hogy a választások után komoly vitákra és hosszabb egyeztetésekre lehet számítani a jelölt személyét illetően.

Az EP-választásokat, a parlamenti választásokkal ellentétben, a legtöbb tagállamban másodrendű választásokként tartják számon. Egyrészt azért, mert az állampolgárok nagy része Brüsszelt túl távolinak fogja fel, és emiatt nem érzi úgy, hogy közvetlenül befolyásolhatja az EU-s döntéseket, másrészt pedig azért, mert a pártok többnyire nem európai, hanem nemzeti kérdéseket igyekeznek tematizálni, és az ily módon felhalmozott politikai tőkét a soron következő önkormányzati, parlamenti vagy államelnökválasztáson kamatoztatni.

Hogy ez a voksolás másodrendű választásnak minősül, azt az alacsonyabb és folyamatosan csökkenő részvétel is mutatja, amely a kezdeti 61,9%-ról (1979-ben) a legutóbbi, 2009. évi választásokra 43%-ra esett vissza. Tagállami bontásban árnyaltabb a kép, de a csökkenő tendencia ‒ leszámítva Belgiumot és Luxemburgot, ahol az EP-választási részvétel mindig 90% körüli ‒ általános. Ami a keleti bővítés két hullámában csatlakozott államokat illeti, Cipruson és Máltán regisztráltak magasabb részvételi arányt, míg a mobilizáció a legalacsonyabb, 20% alatti, Szlovákiában volt.

Ami a soron következő választásokon való részvételt illeti, nem lehetünk túl derűlátóak, ugyanis 2009-től kezdve az EP-nek – az EU további intézményeivel együttműködve – olyan fontos és kényes kérdésekre kellett válaszokat adnia mint a pénzügyi válság kezelése, az EU versenyképességének a növelése, a fiatalok munkanélküliségének a csökkentése vagy éppen az EU többéves, 2014–2020-as költségvetési keretének a megvitatása. Lévén, hogy ezek a kérdések az unió állampolgárait érzékenyen érinthetik, vagy éppenséggel érintik, a voksolás arra is választ adhat, hogy az állampolgárok szempontjából ez idáig hogyan teljesített az EU, illetőleg a jövőben milyen alternatívákat, megoldási lehetőségeket kínál e problémák megoldásának a tekintetében.

Teljességgel újszerű megoldás, hogy a pártcsaládok személyeket jelöltek az EB élére azzal a céllal, hogy csökkentsék az állampolgárok és az uniós intézmények közötti szakadékot, illetve perszonalizáltabb kampányt folytathassanak, a viták pedig lehetőséget teremtsenek nemcsak arra, hogy a jelöltek képviseljék a pártcsalád programját, hanem egyben ismertessék a pártoknak a jövőre vonatkozó elképzeléseit is. Ezzel némileg ellentétes hatást válthatnak ki a pártcsaládokat az egyes tagállamokban megjelenítő pártok, amelyek sokszor teljesen más típusú és tartalmú üzenetekkel, illetve programmal kampányolnak, mint európai anyapártjuk.

Az EP-választások alapelvei és a nemzeti rendelkezések


Az EP-választások egységes alapelveiről folytatott több évtizedes vita ‒ lásd a Patijn-, a Seitlinger- és a de Gucht-jelentéseket ‒ azt mutatja: milyen körülményes, hosszadalmas folyamat vezetett az egyes tagállamok eltérő történelmi, illetve kulturális hagyományain alapuló választási rendszereket ötvözni szándékozó közös szabályok megalkotásához. A választásokkal kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket a Tanács 2002/772/EK határozata tartalmazza. Ezek az alábbiak:

  • az Európai Parlament tagjait valamennyi tagállamban az arányos képviselet elve alapján, listás, preferenciális listás vagy egyéni átruházható szavazatos rendszerben választják meg;
  • a választásnak általánosnak, közvetlennek, szabadnak és titkosnak kell lennie;
  • a választókörzetek nem sérthetik a választási rendszer arányos voltát;
  • a bekerülési küszöb nem lehet több mint 5 százalék; 
  • az uniós állampolgárság bevezetéséből több kötelezettség származik (az aktív és a passzív választójog gyakorlása), amelyekről egy korábbi elemzésünkben írtunk. 
A fenti elvek jelentik az EP-választások közös szabályait, azonban a tagállamok választási rendszereinek eltérő rendelkezései több sajátosságot tartalmaznak. Ezeket a sajátosságokat a következő táblázatban foglaltuk össze, amelyben kitértünk a Lisszaboni Szerződés utáni EP szerkezetére; a választási rendszerre, a választhatósági korhatárra és a küszöbre is.

A táblázat adatai az alábbi megállapítások formájában összegezhetők:

  • Horvátország csatlakozása következtében a közepes tagállamok eggyel kevesebb képviselőt küldhetnek Brüsszelbe (az intézkedésre azért volt szükség, mert a Lisszaboni-Szerződés az EP létszámát 751 főben határozta meg, Horvátország csatlakozásával pedig az EP-képviselők száma – változatlan körülmények között – 766-ra emelkedett volna);
  • minden tagállam választási rendszere arányos (az egyéni átruházható szavazat, amelyet Írország és Málta alkalmaz, is ilyen szisztéma), 15 tagállam esetében preferenciális szavazás van érvényben, amely a választópolgároknak lehetőséget nyújt a listán szereplő személyek sorrendjének a meghatározására, 11 tagállam pedig a zárt listát alkalmazza (a jelöltek sorrendje nem változtatható meg);
  • a választhatósági korhatár 18 és 25 év között változik;
  • a bejutási küszöb 3-5% között változik, de a tagállamok felénél semmilyen jogi küszöb nincs a mandátumszerzést illetően.