Gyakran halljuk, balról és jobbról egyaránt, hogy az autonómia nem cél, csupán csak eszköz; mintha egy átfogó konszenzusban osztozna a teljes erdélyi politikai paletta, a MIÉRT-től a tusványosi sátrak előadóiig.
Mindazonáltal, minthogy nincs ártatlan fogalom a politikában, könnyen beláthatjuk: nem mindegy, hogy minek mondjuk az autonómiát, azaz, óriási tétje van annak, hogy célnak, avagy eszköznek tekintjük-e azt.
A cél-eszköz-viszony itt természetesen a politikai cselekvés összefüggésében merül fel, s minthogy a politika a kollektív cselekvés legátfogóbb formája, érdemes efelől megvizsgálni a kérdést.
Hannah Arendt írta 1950-ben a Mi a politika? című esszétöredékében, hogy a politika „az emberek pluralitásának a tényén nyugszik”. Azaz, míg a teológia, a pszichológia, a filozófia stb. az emberrel foglalkozik, az emberben keres kisebb-nagyobb mélységet, a politika valami olyasmire vonatkozik, ami „az emberek-közöttben jön létre, vagyis teljességgel az emberen kívüli”. A teológia, a pszichológia, a filozófia stb. tehát olyasvalamit kutat, ami az emberi szubsztanciája, ami az ember belsejéből, törekvéseiből, életéből fakad, és ami még akkor is tartalmaz valamilyen feltételezést az emberi lény „szubsztanciájáról”, amikor e „lényeg” kilép az emberből és az emberek közötti viszonyt alakítja. A társaslélektan abból indul ki, hogy az embernek belső szükséglete, hogy társai legyenek, a filozófia az emberről mint társadalmi lényről értekezik, akinek „belső lénye” és „társadalmi kapcsolatai” bonyolult együttest alkotnak (ennek dinamikája az identitás) stb.
A politikának azonban nincs emberen belüli szubsztanciája; az ember önmagában – írja Arendt – a-politikus; a zóon politikon mint az ember politikai esszenciája, belülről jövő politikussága tulajdonképpen nem létezik.
Ebből következik, hogy minden, ami politikai, az emberek között jön létre, így a politika céljai is. Igaz, a politikai élet jelenségvilágának felszínén úgy tűnhet, hogy a politikai célokat olyan emberek tűzik ki, akik nagyon hisznek valamiben, és erről meggyőzik embertársaikat, tehát a karizmatikus politikacsinálás a „belső”, hitek mélyéről fakadó célok megvalósításának látszik. Ha azonban közelebbről megnézzük e célokat, mind olyasmit valósítanak meg, ami emberek közötti, csak épp a róluk folyó vita olyan, hogy az valami „benső emberire” próbálja visszavezetni az emberek-közöttit.
A közjogi (területi vagy kulturális, továbbá alkotmányos, törvényes és szokásjogi szabályokat egymásba fonó) autonómia is emberek-közötti, mivel világos, többé-kevésbé mindenki által megismerhető szabályokkal mondja el, kikből tevődik össze ez az emberek között létrejövő közösség, milyen szabályok szerint kell viselkednie e kollektív cselekvőnek, de a tagjainak is, akik ki- vagy belépnek a közösségbe stb.
Az autonómia tehát egy par excellence politikai cél, közösséget, annak pedig tagságot, a tagoknak és a kollektívumnak pedig cselekvési szabályokat konstituál.
Ezzel szemben az említett átfogó konszenzus szóvívői, akik az autonómiát csupán eszköznek nevezik, célként olyasmit jelölnek meg, ami nem igazán politikai. Ezt a megmaradás fogalmába sűrítik, általában anélkül, hogy különösebben meghatároznák, kiknek és mi módon biztosított fennmaradásáról van szó. Csakhogy a megmaradás így, e módon nem politikai cél. Hiszen valakinek, valakiknek a megmaradását azon a sugallatos módon – szó által homályosan – állítja előtérbe, amely az önmagához való hűséget, egy „benső” megőrzését hangsúlyozza. A „bensőm”, „önmagam”, sőt „önmagunk” megőrzése lehet ugyan cél, de az csupán üdvtörténeti karakterű, dacolás változó környezetünkkel és a történelemmel, nem pedig szervezett alkalmazkodás hozza, és élés a konkrét lehetőségekkel.
A „cél a megmaradás, az autonómia csupán eszköz” trivializáló tétele tehát egy eléggé fura, talán perverz megfordítása a dolgoknak, amennyiben a politikát komolyan vesszük. Hiszen egy nempolitikai célt nevez meg politikaiként, miközben egy igazi politikai célt eszközzé tesz, könnyedén és szabadon választható alternatívává degradál.
E megfordítás közvetlen üzenete is rossz: hiszen ha azt sugallja, hogy az igazi cél a megmaradás, és ehhez az autonómia csak eszköz, akkor lényegében azt mondja ki, hogy történelmi muszájidőben ez az eszköz akár mással is helyettesíthető, a lényeg csupán annyi, hogy megmaradjunk. A tény viszont az, és erre épp az összehasonlító politikatudomány tanulmányai mutattak rá, hogy a „megmaradás” legbiztosabb (bár még így sem teljes) garanciái olyan emberek-közötti, politikai elrendezéseket jelentenek, amelyeket leginkább, legpontosabban a közjogi autonómia fogalmával lehet megnevezni.